Pengyomhegyi

"Az előző részben arról beszéltünk, hogy a show-kutyázás a kapcsolódó iparágakkal együtt egy meglehetősen nagyszabású vállalkozás, amely a kutyakiállítások köré szerveződik, és amelynek az a (magyar) sajátossága, hogy a vevő fizet, de a dicsőség és az anyagi haszon legnagyobb részét a szolgáltatók fölözik le. A pozícióval való visszaélés másutt is előfordul – rám is pirított az édesanyám, hogy mit csodálkozom. Hogy is mondjam: volt régen egy nyilvános telefonállomás-szerelő barátom. Ő, hasonlóan kartársai nagy részéhez akkoriban, mit szépítsük, ha alkalom adódott, meg is dézsmálta a perselyeket. Az ellenőrök azért résen voltak, sorra buktak le a kollégák, ő azonban nem. Megkérdeztem, hogyan sikerül? Ő szerény, válaszolta."

(Gaál Pétertől innen)

Nem titok,nagy-nagy elmélyüléssel olvasom Gaál Péter tapasztalatait,gondolatait a magyar kutyás világ való világát tükröző,egy fikarsznyit sem túlzó megállapításairól.Aki itt (Ebek harmincadja) nem szokta követni az eseményeket,vagy nem találkozott még ezzel a sorozattal,annak idézek itt egy "kedvcsinálót" -no nem a magyar kutyás életben,azaz magyar szépségversenyekre,azaz a külcsínre alapozott kutyás életben való részvételre,hanem az annak viszonyrendszerében való felfedezésekhez!

Eredményes tanulást kívánok!

 

"Ebek harmincadja

A kutya és ami mögötte van

 

„Saját anyádat, nővéredet, disznóidat, jamgyökeredet, amelyeket te halmoztál fel – nem eheted meg. Más emberek anyját, nővéreit, disznóit, jamgyökereit, amelyeket ők halmoztak fel, megeheted.” Arapesh

„Az ember a bárónál kezdődik.” Alfred Candidus

A második idézetnél – még mindig a show-kutyázásnál tartunk – majdnem bírót írtam. Az előző részben arról beszéltünk, hogy a show-kutyázás a kapcsolódó iparágakkal együtt egy meglehetősen nagyszabású vállalkozás, amely a kutyakiállítások köré szerveződik, és amelynek az a (magyar) sajátossága, hogy a vevő fizet, de a dicsőség és az anyagi haszon legnagyobb részét a szolgáltatók fölözik le. A pozícióval való visszaélés másutt is előfordul – rám is pirított az édesanyám, hogy mit csodálkozom. Hogy is mondjam: volt régen egy nyilvános telefonállomás-szerelő barátom. Ő, hasonlóan kartársai nagy részéhez akkoriban, mit szépítsük, ha alkalom adódott, meg is dézsmálta a perselyeket. Az ellenőrök azért résen voltak, sorra buktak le a kollégák, ő azonban nem. Megkérdeztem, hogyan sikerül? Ő szerény, válaszolta.

Ez a bajom: a mértéktartásnak (jelenség volt, van, lesz, tudjuk) a teljes közönséget semmibe vevő hiánya az utóbbi időben.

Közbevetőleg jegyzem meg, a mértéktartás anyagiakban jól kifejezhető hiánya másutt is kimutatható. A legutóbbi időkig, ha valakinél alom született, kifizette a törzskönyvek árát (felfelé kerekítve 2000 Ft), a tetoválást (kiszállási díj nélkül 500, majd 750 Ft), és ezzel megtörtént az azonosítás. Most átmenetileg lehet választani mikrochipes megjelölés és tetoválás között. Mindkét esetben a jelöléssel együtt ki kell fizetni a törzskönyv árát is, összesen 4500 Ft-ot, amelyhez mikrochip beadásakor hozzájön az állatorvos honoráriuma. Tehát ugyanaz a törzskönyv és tetoválás ripsz és ropsz 1.750 Ft-tal drágul teljesen indokolatlanul (amelyben nyilván szerepet kap az a gondolat, hogy a tenyésztő inkább a chipes megoldást válassza, hogy miért, ne firtassuk, szerepet kapnak az egyesület adósságai, de erről nem a tagság tehet). Ma adomázós napunk van, világítsuk meg ezt is egy történettel.

Állt egy faluban közel egymáshoz két kocsma. Az egyikben „n” forintért mérték a sört, a másikban ugyanazt a márkát a kétszereséért. Megkérdezte egyszer utóbbi tulajdonosát az egyik vendég ennek okáról. Nézd, Ferikém, vonta meg a vállát a kocsmáros, tudod, így valahogy jobban kijövök.

És hogy szó ne érje a ház elejét: igen sok rendes, tisztességes tisztségviselő, bíró, stb. létezik. De az egész bizniszt nem ők alakítják, nem az ő arcképeikkel van tele a legnagyobb egyesület újságja (csak a 2005. februári számban e lap felelős kiadójának, egyben az egyesület elnökének 20 (!) fényképét számoltuk össze, volt olyan két oldal, hogy az azokon levő tíz képből nyolcon őt láthattuk), nem a saját kutyáikkal hozatják el MINDEN fontosabb kiállítás legtöbb értékes címét, csak teszik a dolgukat.

 

Beszélnünk kell arról a jelenségről, amely talán a mostani zavaros idők következménye, mégis eddig, ennyire nyilvánvalóan nem tapasztalhattuk, és ez a szakmai dilettantizmus. E sorozat legutóbbi részében említettük, hogy a kutyakiállítások (szépségversenyek) hódítása óta a belső tulajdonságok vizsgálata a legtöbb (használati) kutyafajtánál háttérbe szorult. Szukáknál két kiállítási „nagyon jó”, kanoknál két „kitűnő” elegendő a tenyésztésbe vételhez. Törekvések történnek éppen ezért (a tenyészengedélyhez) a tenyészszemle kötelezővé tételére. Megalakult például a Francia Pásztorkutyás Baráti Társaság, ilyen formában és egyelőre jogilag egy baráti asztaltársaság. Néhány, az FCI I. fajtacsoportjába tartozó francia pásztorkutyát kedvelő (kevés tenyésztő van közöttük) úr és hölgy alakította 2004. végén.

E társasághoz csatlakoztam, mert megkértek rá, néhány hétig magam is, pireneusi hegyikutyával, amely fajta az FCI II. fajtacsoportjába tartozik, és területvédő kutya lévén teljesen más karakterű, mint francia kollégái. Három dokumentumot terjesztettek a legnagyobb egyesület Tenyésztési Tanácsa elé: Tenyészszemle Bírálati Lap, Tenyésztési Szabályzat francia pásztorkutyák részére, Karakterteszt végrehajtásának és kiértékelésének elvei. Mindezek nagyobbrészt franciából magyarra átültetett fordítások, és természetesen az I. fajtacsoportba tartozó francia pásztorkutyákra találták ki őket. Tenyészengedélyt – megfoghatatlan módon – megfelelő tenyészszemle ÉS kiállítási eredménnyel lehetne kapni. Ami a tesztlapot illeti: kedvencem az „orr illeszkedése és alakja” pont. A nagy hiba nem ez. A nagy hiba az, ha egy területőrző parasztkutyát egy Schutzhunddal (személyvédő kutya) egy kalap alá vesznek, és olyan számára természetellenes helyzetekbe kényszerítenek, amellyel nem tud mit kezdeni, majd ez alapján döntik el, hogy tenyésztésbe állítható-e. Kilépésem után a baráti társaságnak nem maradt pireneusis tagja. A pireneusira, minden jogosultság nélkül is vonatkozó tervezet ott pihen valamelyik asztalon. Rendkívül kíváncsi vagyok, a Tenyésztési Tanács hogyan bírálja el.

A kiállításokon különböző minősítéseket és címeket lehet szerezni. Értéke – növekvő sorrendben – az osztálygyőztes, fajtagyőztes, klubgyőztes, (derbygyőztes, de csak azért, mert a kutya életében egyszer kaphatja), CACIB-váromány-, fajtacsoportgyőztes, Best of Day, BIS, Európa Győztes, Világgyőztes címeknek van (a tenyésztő szempontjából a Tenyésztési Díj-, Nagydíj címeknek is). Nem mindegy persze, hogy hol tartják a kiállítást. Az angol Cruft’s-ra például csak meghatározott kiállításokon szerzett meghatározott címek birtokában kvalifikálnak egy kutyát, a Németországban évente megtartott német juhászkutya-főtenyészszemle (Sieger, egyben világkiállítás is), a mindig más országban rendezett mastino világtalálkozó, az ATIMANA Bajnokság győztessége az adott fajtában minden más címet felülmúl.

Az érdekességek a fajtacsoport-győztességért folyó vetélkedésekkor kezdődnek. Mint említettem, az én kutyáim balszerencséjükre a II., a legnépesebb fajtacsoportba tartoznak. Régi kedves szórakozásom figyelni a bírálatot és hallgatni a konferansziét: „a bíró szűkíti a kört”. El kell játszani az egész komédiát, tépelődni kell, de a végén az esetek nyolcvan százalékában csak az az eredmény születik, amelyet a sógor-komaságok ismerője már a kiállítás elején borítékolhat.

Természetesen a kiállítókat sem kell félteni, egy kis csalásért ők sem mennek a szomszédba. Volt nekem egy különben gyönyörű, ám félheréjű – nem pireneusi – kutyám. Böcsületből és a jószág egészségét szem előtt tartva lehozattuk a fent maradt herét, majd a kutyát visszaadtuk a tenyésztőjének. Mármost tudni kell, hogy a félheréjűség (öröklődő rendellenesség lévén, akkor is, ha műtétileg megszüntették) kiállításon diszkvalifikációs ok, egyben tenyésztésből kizáró hiba. A kutya Championként vonult nyugdíjba, és egyáltalán nem vennék rá mérget, hogy nem voltak utódai. Hasonlóan diszkvalifikációs ok a standardban meghatározott, és szintén öröklődő foghiba. Csak a fog-specialista állatorvosok a megmondhatói, hány fogszabályozást tettek fel praktizálásuk során. Pigmenthibák elfedése – színezéssel vagy, például bobtailnél fésüléssel, trimmeléssel – már-már triviális dolognak számít, hogy a szemműtétekről ne is beszéljünk.

Bírói döntések ellen reklamációnak csak formai okokból, pl. téves osztályba sorolás, van helye. Ezt az érintettek persze nem mindig veszik tudomásul, a méltatlankodás az illető vérmérsékletétől és az általa elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően az egyszerű ordibálástól a tettlegességig (egyszer valaki kihívta a bírót a ring szélére, hogy „gyere, játsszuk le”) terjedhet.

Sorozatunk következő részében, mint már jeleztem, a hobbikutyázásról, vagyis a mindennapi kutyás élet viszontagságairól fogunk írni. Lehet, hogy ezt összekapcsoljuk azzal a néha végtelenül szomorú és elkeserítő jelenséggel, amit magyar egyesületi életnek neveznek, majd meglátjuk.

Hogy van-e értelme? Musil erre azt mondaná: ha az ember már nem akar másképpen élni, mint ahogyan éppen él, nem ember többé.

 

Gaál Péter"