Kedves komondoros Barátaim!Kapcsolódjunk ki egy picit,nézzük meg,micsoda problémát okozott néhány emberöltővel ezelőtt az a fránya komondorjellem -halkan jegyzem meg:standard előírások nélkül... (Holnap megadom az írott forrást,oldalszámig,csak most nincs nálam a könyv,bocs!)
"Zalai Szalay László: Öreg Szuhay
"Mocskos" tudománya
Reggeli után, amint ültünk az eperfa alatt, azt mondja az apám:
- Az a “Mocskos” - ott a szekér alatt, - megint nagyon nyalja a száját. Fogadni mernék, hajnalban megint nyulat fogott...
“Mocskos” a legvénebb komondorunk volt; több huncutsággal körítve, mint egy szilenciumozott zúgprókátor.
- Menj csak oda, - mondja az apám, - de csak úgy oldalazva, mert ha egyenest mégy, elszalad és nézd meg a száját...
Odamegyek, s menet közben félszemmel ránézek; hát csupa vér meg nyúlszőr a pofája.
- Én nem értem ezt a dögöt, - mondja az apám, - hogy képes ez megfogni a nyulat. Öreg is, kövér is; talán egy gyerekkel se tudna versenyt futni...
Aztán hozzánk fordult:
- Gyerekek, aki meglesi, hogy hogy manőverez ez a vén dög a nyullal, annak húsz ezüst pengő krajcár üti a markát!
Erre nagy izgalom támadt. Mind a hárman lelkendezve beszéltünk és járt a kezünk‑lábunk. Nagyszerű tervek röpködtek a levegőben, de az apám csendet parancsolt.
- Ide hallgassatok, - azt mondja. - Nem szabad egy lépést se tenni, mert ez a vén betyár visszaforog, ha elindul, hogy nem megy‑e valaki utána. S ha meglát benneteket, lefekszik és nem csinál semmit. Ezt csak úgy lehet meglesni, hogy mikor kibaktat a tanyából, ti fölmentek a padlásra, s onnét látcsővel figyelitek...
*
Harmadnap reggel, harmatmúlás után, ragyogó napsütésben, - mikor a nyulak már kihancurozták magukat és aludtak, - előjött Mocskos a szekér alól; meghempergett, vakarózott, nyujtózott, ásított egyet, aztán kedélyes kocogással kiszaladt a tanyából...
A tanya szélén visszafordult, hogy nem figyeli‑e valaki; mert tudta tapasztalatból, hogy a nyúlfogdosás bűn, amiért egy marék sörét jár, puskából küldve a farába...
Mi gyerekek rohantunk idegesen a padlásra és csőre kaptuk.
Átugrotta az árkot, s már ott volt a földeken. Egy kicsit még megállt s tekintgetett, hogy merre induljon. Aztán ellódult egy friss szántáson menve, de folyton a tarlót nézte, s látszott, hogy onnét várja a pecsenyét...
Pár száz lépést kocogott így, a puha szántáson, ahol olyan zajtalanul lehet menni, hogy azt még a nyúl se hallja meg.
Egyszer csak hirtelen megállt: merően nézett egy irányba, magasan tartott fejjel, hegyesedő fülekkel.
- Nyulat lát! - ordítom lelkendezve, - mire az öcsém kikapja kezemből a látcsövet. Pofonok csengnek, sírás, rívás, de nem adja vissza...
- Oldalt fordul. Félkörben szalad, mint a bolond. Már kétszer fölbukott. Rögtön megcsinálja a félkört... Megvan!
- Nézd a félkört, - hadarja a bátyám, - ahonnét elindult és ahol most áll. Húzd meg a szemeddel a két pont közötti vonalat; annak a közepe táján kell feküdni a nyúlnak...
- Nem látom! - makogja az öcsém, de abban a pillanatban a bátyám kikapja kezéből a látcsövet.
Most aztán ő diktál:
- Lefeküdt. A fejét előre nyújtja, a lábait maga alá húzva, mintha ugornék...
- De minek került akkorát? - kérdi az öcsém.
- Minek? Hát annak, - mondom - mert a szél, - onnét, ahonnét meglátta, - tőle a nyúl felé fujt. A nyúl hát a szagát is meg a közeledését is a zörgős tarlón már messziről észrevette volna. Most aztán, hogy az ellenkező oldalra került, a szél a nyúltól fuj őfeléje, s így a nyúl nem kaphat se szimatot, se zörgést...
- Megvan a nyúl, - lelkendezik a bátyám. - Ott fekszik, alszik, előtte vagy nyolcvan lépésre!
Most aztán “Mocskos” olyan arcátlanságot produkált, hogy még mi, gyerekek is elképedtünk tőle.
Amint egy szélroham jött, annak a suhogásában, zörgésében, zajában felpattanva, mint az őrült rohant előre. De abban a pillanatban, mint a szélroham gyengült, ledobta magát villámgyorsan a földre.
A harmadik szélroham után, a harmadik nekirugaszkodásra már ott volt négy‑öt méternyire az alvó nyúltól s mikor a szél ismét fölzúgott, fölállt, s most már szép lassan, óvatosan, lábujjhegyen, odasomfordált a nyúlhoz és megfogta.
A fölriadt nyúl nagyot rugott magán. Két hátulsó lába fent kalimpált a levegőben. Mert a nyakát fogta. Fehér hasa rémesen villogott a napfényben, de “Mocskos” ráhasalt - és megette...
Mikor az apámnak elreferáltuk, nevetett, meg a fejét csóválta.
- Nahát, - azt mondta aztán, - csak az menti meg, hogy már közel húsz éve szolgál. Sajnálom leveretni. De nyulat többet nem zabál... Szuhay! A “Mocskos” nyakába még ma egy rőfös koloncot!
Nagy bánat a kutya nyakában a kolonc. Olyasféle, mint az életfogytiglan tartó fegyház. Még talán az akasztófánál is cifrább!
Mert a koloncos kutya nem tud egyáltalában szaladni, csak úgy gyászinduló ütemére, lassan, óvatosan lépegetni. Mert az első lábai előtt, a földtől úgy négy ujjnyira, ott lóg keresztben a két‑három arasz hosszú gyalázatos kolonc, egy vízszintes léc, amiben, ha szaladni akar, összetöri az első lábait.
Ilyen utolsó sorsra jutott “Mocskos”, a tizenhárompróbás öreg komondor...
*
Reggeli után, amint ülünk az eperfa alatt, azt mondja az apám:
- Nézzétek már: “Mocskos” a szekér alatt megint nyalja a száját. Hát nincs azon a dögön kolonc?
- Dehogy is nincs, - mondja öreg Szuhay, aki pár lépéssel arrébb birkát nyúz.
- Meg köll nézni a száját, - mondja az apám.
Megnézzük, hát csupa vér meg nyúlszőr a pofája, de a kolonc - a nyakán...
Nézünk egymásra megnyúlt ábrázattal: - Hát ez meg hogy lehet? Hisz’ ha egyet ugrik, a kolonc kettétöri mind a két első lábát!
Szuhay mérgelődik. Apám földhöz vágja a szivarját:
- Hát hogy fogja meg? A ménkű csapna bele!
Meglestük ismét.
Hát amint elindult, szépen a szájába fogta a koloncot és akadálytalanul futott, ugrált, feküdt, kelt, csúszott, mert a koloncot, ami a lábát zúzta volna, a szájában tartotta...
- Ekkora gazság kíméletet érdemel, - mondta az apám. - Szuhay, vegye le róla a koloncot, nem fog ez már megjavulni úgy se, soha...
Utolsó kommentek