Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,
Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!
Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:
Mint urat kell vinni fekete szekéren.
Harminchat ökör van fogva a járomba...
Majd csak bévontatják a paradicsomba.
Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:
Előtte a gulya, utána a ménes.
S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának
Mind olyan ostoba képeket csinálnak.
De az neki mindegy: ő már deszkát árul,
Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.
A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?
Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!
Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,
Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.
Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;
Mögötte bezárul másvilág kapuja.
De kiséri két pap, két egyház imája...
No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.
S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,
E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.
Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:
Béke födje hamvát... fátyol az emlékét.
(1855 máj.)
Utolsó kommentek