Pengyomhegyi

A csendes,lelkibeteg zseni.

Emlékezek egy verssel,ami egyszerre gördülékeny és megtorpanó,könnyed,mint a habzó,fodrozódó víz és mégis nyomasztó,mint a húzó,vonzó,lerántó bús bambulás a habzó,fodrozódó vízre... Játék,könnyed játék a komoly szavakkal,mély érzésekkel -mert zseni.

Kosztolányi Dezső:

 

A hídon

 

Húsz éves voltam és egy éjjel
     tíz óra tájt, színház után
a nyári csillagokra nézve
     haladtam által a Dunán,
köröttem minden oly csodás volt,
a híd, hegy tűzzáporba lángolt,
     alant zokogtak a habok,
s egy téveteg hajó a vízben
     hintázva ballagott.

És én megálltam álmodozva
     a lüktető mélység felett,
fejem a hídkarfára nyomtam,
     szájam sirástól reszketett.
Szellő bujálkodott a habbal,
beszélt a víz susogva, halkal,
     titokzatos, bús volt az éj,
s a selymes és szagos víz árja
     hullámos, tiszta, mély.

Ma is emlékezem az éjre,
     üres vágyódással tele,
egy céltalan nap tompa éjén
     bámultam a vizekre le.
Jöttek hajók zord lángtaréjjal,
hullám feszült fel, mint setét fal,
     eltünt a hab, el a hajó,
sóhaj vonaglott a setétben:
     a perc oly illanó.

S miért, miért nem? sirni kezdtem,
     agyamba nyilalt, hogyha majd
egyszer letörve, elfakulva,
     az aggkor nyugalomra hajt,
gondolok-e a titkos éjre,
s elém tünik-e majd igézve
     e híd, e hab, e tűz-virág,
s az éj, amelyre a sugár szőtt
     vörös lángpántlikát?

S hogy érzem akkor ezt az éjet?
     megrogyva, búsan, társtalan?
S mint látom a híd-bolton álló
     huszéves ifjut, enmagam?
Sirok, avagy csak ámulok tán
a könnyü perc hamar lefolytán?
     Vagy tördelem eres kezem,
s a habzenére, lángözönre
     nem is emlékezem?

Ki tudja... Mostan is gyakorta
     úgy rémlik, mint egy költemény
az én sirásos, nyári éjem,
     az én könnyes álom-regém.
Olyan, mint egy ezüstös álom,
     mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
     Én voltam-e?...